Olyanizé

Most először érzem azt igazán, hogy ez a blog már nem az a blog. Azt hiszem, be kell, hogy fejezzem mindazt, amit 2006 áprilisában elkezdtem itt, ezen a helyen.

Egy ilyen döntés mögött persze kell, hogy legyenek okok. Vannak is, szép számmal. Az életem nem éppen rendezett jelenleg, és ez a lehető legenyhébb kifejezés, amit csak kisajtolhattam magamból ezzel kapcsolatosan. Tornyosulnak a problémáim, és ez a torony egyre csak épül, magasabbra és magasabbra, és hiába rombolom, ha kétszeres gyorsasággal kerülnek rá az újabb emeletek.

Kacsalábon forgó torony ez. Forog bizony, mert amikor meg szeretném nézni az egyik oldalát, már mást látok. Sosem ugyanazt látom. Hangulatingadozások szép számmal. Helytelen reakciók ezrével. Hibás válaszok tömegével.

Persze gondok, kacsalábak és ezeken forgó tornyok mindig is voltak az életemben - legalábbis 2006 áprilisa óta mindenképpen. Egyvalami azonban megváltozott: itt már nem tudok őszinte lenni, és amikor az ember már csak önmagának is hazudva írhat le bármit is, akkor tovább kell állni. Sürgősen, mihamarabb.

Most új blogot kezdek, teljesen más mondanivalóval és az olyanizé-beli gondolatok teljes hiányával. Más leszek. Totálisan más.

Ez a blog csak eddig tudott hozni, innen magamtól kell menjek.

Ugyanakkor ez a blog sem szűnik meg. Ez a bejegyzés csak az utolsó előtti ugyanis, hiszen mindig is azt szerettem volna, hogy boldogan fejezhessem majd be egyszer. Most nem vagyok boldog, így az utolsó még várat magára. Ha itt lesz az ideje, a végső bejegyzés is olvasható lesz.

Köszönöm mindenkinek, aki eddig figyelemmel kísérte az életemet. Mint már írtam, a blogolást folytatom, mert szükségem van rá, de már új néven, új tartalommal, de persze a személyiségem amögött is ott fog állni. Nyilvános lesz, de nem fogom hirdetni. Még egyszer ugyanazt a hibát nem követem el.

Az olyanizeblog@gmail.com persze továbbra is nyitva áll, ha esetleg valaki úgy gondolná, hogy.

Köszönöm.

...nyögés

A tudomány jelenlegi állása szerint néha tényleg kell a nagy mélység is a nagy magassághoz, a kitartás a betartáshoz, a kallódás a csalódáshoz, az agyalágyultság az agyakeményedettséghez, a megannyi tünet pedig a rövidke szünethez, és akkor így nem lesz minden olyan izé.

... de nem akarok.

Sem másokkal, sem magammal nem szoktam erről értekezni, de itt az idő, hogy kimondjam: rettenetesen hiányzik az, hogy szerelmes legyek. Bár látszólag egyértelmű, mi mindenben hat pozitívan az emberre a szerelmesség, én úgy látom, nálam nem "csupán" az alapvető "boldogabb vagyok"-érzetet alapozhatná meg egy esetleges beteljesülés, hanem sokkal több pozitívum költözne az életembe.

• Elsősorban elkezdhetném végre megtanulni a rendszeresség fogalmát. Mivel enyhe túlzással bár, de jelenleg kizárólag magamra kell figyelnem, képtelen vagyok "rendszerben" gondolkodni, és ezáltal a magamra figyelés képességét is elvesztem. A szabadidőm felét jelentéktelen apróságokkal töltöm, bár a mondat helyes befejezése ez lenne: cseszem el.

• Másodsorban ezáltal talán le tudnám küzdeni azt a szörnyű tulajdonságot, amelynek jelenlétét egyre inkább észreveszem magamon is: mivel nincs egy olyan igazi ember, akinek kikérném nap mint nap a véleményét magamról s a saját döntéseimről, hajlamos vagyok mindenben magamra hagyatkozni, és felvenni egy olyan viselkedést (és társítani ehhez egy olyan gondolkodást), aminek az lesz a következménye, hogy meg vagyok arról győződve, mindenki más hülye, mindenki csak rosszat akar nekem, és igazából én csinálok jól mindent, és én vagyok a világ közepe.

• Mindezek mellett persze... önbizalomnövelő hatása is lenne a dolognak. Érezném, hogy szükség van rám. Most is érzem ezt persze, de nem úgy.

Első blikkre persze úgy tűnhet, nem is társat, hanem inkább csak egy mankót keresek, akire lehet támaszkodni, akinek neki lehet dőlni, akiből lehet erőt nyerni - ez korántsem így van, de úgy érzem, egy kapcsolatnak a támaszról és az erőnyerésről is szólnia kellene.

Persze sok minden más mellett.

Tény és való, hogy meglehetősen ontom magamból mostanában az egykaptafa bejegyzéseket. Egyébiránt a fejemben is ugyanilyen egysíkú gondolatok cikáznak, amelyek leginkább célokról, nagy álmokról, rögös utakról és az ezen utak végigjárása után adódó boldog beteljesülésről szólnak. Magyarán minden, ami egy amatőr biztosítási ügynök kimívelt szókincsében szerepel, az az én gondolataimban is jelen van - csak hát ebben az esetben az én céljaimról, nagy álmaimról, na, meg a saját rögös útjaimról van szó, nem is beszélve az énáltalam áhított boldog be- és kiteljesüléseimről.

Az augusztus, ami nekem igazából idén a nyarat jelent(h)ette, sikeres (volt). A befektetett energia megtérült (atyaég, ez is olyan ügynökösen hangzik), és amit elterveztem, az többé-kevésbé meg is valósult. Amikor kellett, akkor bátor voltam, de van még mit csiszolnom magamon, ez aztán kétségtelen.

Most pedig már az őszt tervezgetem, és igyekszem jóelőre felruházni valamilyen tartalommal. Konkrétumokkal kifejezve: sport, autodidakta olasztanulás-folytatás, olvasás, filmek és fotózás állnak az élen. Sablonosak és hangzatosak ugyan, de nekem egytől egyig nagyon fontosak. Az említési sorrend sem a megvalósulások valószínűsíthető sikerességét, sem a fontossági fokot nem tükrözi, egyszerűen csak ilyen sorrendben jutott eszembe, mégis mit is kellene belesűríteni a következő hónapokba. Más kérdés, hogy ezek mindegyike végezhető egyedül is - sőt, nagy részük kifejezetten magányos cselekedetet igényel. Ezeken túl azonban rengeteget szeretnék társaságban lenni. Még többet, mint az elmúlt egy évben, és részben (de nem egészben) másokkal, mint mostanában.

Kimondva-kimondatlanul azonban a legnagyobb álmom továbbra is az, hogy (meg)tanuljak hegedülni.

Szürkének érzem magam. Beszürkültnek, fásultnak és szellemileg kimerültnek. Mindezt persze magamnak köszönhetem, egészen pontosan annak, hogy folyton előtör belőlem a kényelmességre hajtó énem meg a patópálságom és úgy en bloc mindaz, amit már régesrég ki kellett volna irtanom magamból.

Most pontosan olyan vagyok, amilyennek nem lenne szabad lennem. 180°-os ellentéte vagyok saját magamnak, és képtelen vagyok akár csak egyetlen fokkal is előrebillenni. Minden egyes fokért harcolni kellene, de mindez nehezemre esik, még annak ellenére is, hogy gyakran elfeledem, hogy birtokában vagyok egy fontos információnak: ha mindent beleadok, mindent meg is kapok.

...de én most alig-alig adok bele bármit is bármibe. Erőtlen vagyok és ellentmondásos. Tudom, mit kellene, de nem teszem; tudom, hogy kellene, de mindent máshogyan és máshonnan közelítek meg. A napokat hibáztatom, amiért csak 24 órásak, az embereket, amiért nem idomulnak énhozzám és az egész Földet, amiért nem a kényem-kedvem szerint forog körülöttem.

Pedig a hiba valahol máshol lenne keresendő...

Nőjek már fel végre! Legyek már végre férfi!

Végiggondolva... Minden, amire ma büszke vagyok, minden, amit máig elértem, az a bátorságnak volt köszönhető. Annak, hogy (egyszer vagy többször) bátor voltam, hogy egyáltalán mertem bátor lenni.

Bátorság persze az is, ha hirtelen jó döntést hozok egy jó és egy rossz közül, vagy éppen egy rossz és egy másik rossz közül. Számomra mégis igazán az a felemelő, ha egy hosszan átgondolt döntés után következik egy hosszú folyamat, amelynek eredménye az a hosszan elnyúló jó, ami miatt azt állítom: megérte kockáztatni vagy változtatni. S a hosszan elnyúló rossz? Olyanok is kellenek persze, de én abból sosem tudtam annyit meríteni, abban sosem volt olyan jó megmártózni.

A nyár hátralévő része a bátorságé lesz. A gyengeségmentességé. Az óriási megpróbáltatásoké, a be-nem-punnyadásé. Az erőkifejtésé. A megszakadásé. A "csakazértis" pillanatoké.

Folytathatnám a sort, de megyek inkább bátorkodni. Remélem, a nyár végére kiderül majd, mi az, ami hajt.

Van az az érzés, amikor megnézel egy filmet n időpontban, és ugyanaz a film n+x év múlva ugyanazt az x évvel azelőtti jóleső érzést képes nyújtani, de az is nagyon gyakori, hogy ugyanaz a történet és ugyanaz a megvalósítás csak x év után hozza ki belőled azt, amit x éve még nem voltál képes a mai fejeddel értelmezni.

Tény tehát, hogy az évek múlva valamire való visszatekintés általában egy teljesen új látszatot nyújt. A fenti képnél maradva: nyilán a film ugyanaz marad, csak mindezt egy magasabb szinten értelmezed már. Nos, éppen ez a hegeli dialektika az, amit az emberek érzelmi intelligenciája kapcsán "hiányolok". Időről időre ugyanazok a hibák, ugyanazok a tanácstalanságok. Ugyanazok a kilátástalanságok, illetve ugyanazok az önsajnáltatások.

Úgy gondolom, az érzelmi és a hétköznapi értelemben vett "hagyományos" intelligencia együtt mozog, hiszen egyik sem létezhet a másik nélkül. Mindenesetre egyre gyakrabban veszem észre jóképességű, teljesen normális (persze relatív, ki a normális) embereken, hogy a párkapcsolatukban és bármilyen olyan helyzetben, amikor a saját döntéseikre kellene hagyatkozniuk, csődöt mondanak. Képtelenek reálisan LÁTNI, főleg azért, mert nem tanulnak a saját korábbi hibáikból (az a jobbik eset, ha ezek a korábbi hibáik egyáltalán felismerésre kerülnek), s az időről időre történő fejlődésre mindezek által esély sincs. Szemernyi sem.

Jó pár dologtól félek, de kimondva-kimondatlanul talán attól a leginkább, hogy egyszer majd én is olyan leszek, mint ők, mármint azok, akik híján vannak érzelmi intelligenciának, és egyszerűen képtelenek alapvető ésszerűségeket észrevenni. Egészséges emberek ők: látnak, hallanak, beszélnek és járnak is.

Látnak, de csak a másik hibáit.

Hallanak (és hallatnak), de csak a saját hangjukat.

Beszélnek, de csak összevisszaságokat.

És járnak. Előbb-utóbb majd nagyon szarul.

De akkor már késő lesz.

Meggyőződésem, hogy a héten eddig többet költöttem alkoholra, mint élelmiszerekre.

Valahol a tizedik kilométer körül járhattam két napja a Margitszigeten, amikor megszólalt a "fülemben" ez. Nem szoktam idézeteket megosztani, ha mégis, akkor igyekszem kiválasztani a leglényegesebb sorokat, de mivel ezen esetben mindegyik sor nagyon lényeges, így hát álljon itt mind a húsz.

"Minden reggel ugyanúgy indul
Felkelsz, és kattan a zár
Ugrasz, mert fontos a dolgod
Látod, már éled a gyár
Szép lassan elnyel a massza
Kis szíved úgy kalapál
Hasznos kis pont vagy a sokból
Ébresztő, mozdulj már
Azt mondom, ennyi az élet
Azt mondod, nincs, ami vár
Azt mondom, váltani kéne
Azt mondod, túl nagy az ár
Kérdezz, hogy jöjjön a válasz
Lássam, hogy nyílik a szád
Bénultan várod a végét
Ébresztő, mozdulj már
Forog a kerék körbe-körbe
Nem mersz kiszállni belőle
Tudod jól, nem kéne félni
Mégis gyáva vagy lépni"

Mitől normális a normális? Mi teszi azzá? Miért állítjuk valamiről, hogy az általánosan elfogadott, míg annak az ellenkezője kirekesztendő és elítélendő? Egyáltalán miért kell feltétlenül annak érvényesülnie, amit a többség kíván, megkíván? Ráadásul mi az a többség? Vajon tényleg matematikai értelemben vett többség/kisebbség alapján kell valamiről egyértelműen kijelenteni, hogy az jó vagy rossz, kinevetendő vagy sem, követendő vagy csupán rossz kósza gondolatként kezelendő és azonnal elfelelejtendő?

Mély és megválaszolhatatlan kérdések ezek. Vagyis, bárcsak megválaszolhatatlanok lennének, jelenleg ugyanis meglehetősen egyértelműnek érzem a rájuk adott válaszokat: minden, amit nem a többség csinál, az nyilvánvalóan furcsa és gyanús és afölött igenis ítéletet kell mondani. Afölött ítéletet KELL mondani. Igen, ma pontosan ez él a köztudatban.

Pedig néha olyan jó egy "kisebbséghez" tartozni! Egy valamilyen értelemben vett kisebbség tagjának lenni az, amit mindenkinek meg kellene tapasztalnia.

Mindig is voltak "furcsa dolgaim", még akkor is állítom ezt, ha magam sem tudom, mit értek pontosan ezalatt. Ezekre régebben egyrészt felfigyeltek az engem körülvevők, másrészt érdekelte is őket, és ezáltal engem valamilyen szinten "különleges és egyedi" státuszra emeltek. Sokszor éreztem úgy, mintha valami - de fura ezt leírni - csodabogárként vagy jó értelemben vett kívülállóként kezelnének és tekintenének rám ezen "furcsa dolgaim" miatt. Kezd ez azonban megszűnni, szépen, lassan. Vagyis nem. Csúnyán és gyorsan, olykor szemét módon és nagyon hirtelen. Persze ezek az emberek már nem azok az emberek. Valódi és átvitt értelemben sem. Ha ténylegesen ugyanazok is ők, eltelt pár év. Változtak. Változtam. Az egymáshoz való viszony is. Sokat. Nagyon sokat.

Elég hatásvadász bejegyzés ez, úgy vélem.

Ma kiválasztottam, melyik polcomra kerüljön a közös fotónk, és melyikre az, amelyik csak Őt ábrázolja. A múltkor már azt is eldöntöttem, melyik két képkeretet fogom e célból megvenni.

Lényegében nem is hiányzik semmi más.

Ja, de.

Valami mégis.

A jelenlegi életem nem is olyan rossz. Volt már ennél sokkal rosszabb, s talán akadtak már ennél jobb napok is, én mégsem vagyok elégedett, hiszen mocskosul nehéz beismerni, hogy mindaz, ami miatt a Jelenlegi Élet nem egyenlő A Tökéletes Élettel, nos, mindaz nekem köszönhető. Csakis nekem.

Egy kicsit el kellene venni ebből, egy kicsit hozzá kellene adni ahhoz, némileg átstrukturálni magamban dolgokat, sőt, en bloc magamat, áthelyezni a prioritásokat, s lám, a mérleg két nyelve biztosan egyensúlyba helyeződne.

A mérleg persze már csak ilyen: látszólag mindig egyensúlyban van, de ezt az egyensúlyt az élet maga alakítja: amennyit beleadsz, pont annyit kapsz vissza. Nem többet, nem kevesebbet. Ez már csak így van, ilyen nehezen beismerhető és elfogadható módon. Na, persze, mindaz, amit az imént egyensúlyalakító szerepkörrel megszemélyesítve életnek hívtam, az is csak én vagyok, mert már megint csak kifogásokat keresek, illetve az "én"-t helyettesítő szavakat.

Az "én"-nek azonban nincs szinonímája. Ami mögött én vagyok, azt kár lenne más hibájával megmagyarázni, mindez ugyanis az én tökéletlenségem.

Minden rajtam múlik.

Atyaisten.

Tök fura egy éppen evő embernek két puszit adni, és ezáltal szinte nem is az arcát, hanem az abban rejlő szendvicset megpuszilni.

- Képzeld, ma egész nap minden szembejövő pasi megbámult az utcán, pedig nem is volt rajtam smink!

- Arra nem gondoltál, hogy talán pont ezért bámultak meg?

Ha egy éve ilyenkor választanom kellett volna, hogy 2009 "az eddigi legjobb év az eddigi legrosszabb szilveszterrel" vagy "az eddigi legrosszabb év az eddigi legjobb szilveszterrel" legyen, akkor nyilvánvalóan az előbbit választottam volna, s végül így is lett. A némi túlzással bár, de csodásnak titulálható 364 nap azért némileg veszít a szépségéből annak a fényében, hogy a 365. a pocséknál is pocsékabbul sikerült. Mondanám, hogy mindegy, valójában viszont mérhetetlenül sajnálom, hogy nem sikerült felrakni az i-re a pontot.

Tanulságai persze a 2009-es évnek is voltak. Leginkább az, hogy kihívások és hasonló nagy szavak nélkül nincs siker (és nincs kudarc), siker (és kudarc) nélkül pedig nincs önbizalom. Vagyis van, de csak épp a nullával egyenlő mértékű. Ha jobban belegondolok, szintén ezen esztendő segített nekem az emberek, a körülöttem lévők megismerésében, vagyis pontosítva abban, hogy rengeteg az álarc, a színlelés, a szimulálás. Maga a tény persze eddig is ismeretes volt előttem, de idén valahogy sikerült jobban belelátnom másokba, és az ő (sok esetben borzasztóan egyszerű) "felépítettségükbe". Az emberek tehát nem is olyan bonyolultak, még ha azért a sok-sok ember kummuláltan olykor meg is tudja bonyolítani az életet, méghozzá akár az enyémet is. Más kérdés, hogy 2009-ben is élen jártam abban, hogy saját magam elé olyan óriási akadályokat építettem, amelyeket persze eszem ágában sem volt ledönteni. Gyakran megnehezítettem a helyzetemet, s gyakran (bár talán csak picivel az "elvárható" feletti mennyiségben) még mindig nem vagyok eléggé vakmerő, bátor, "tökös", vagy nevezzük, ahogyan akarjuk.

Mindenesetre... Valahol tipikusan a szörnyű, valahol pedig a szuper kategóriába tartozik maga az a felismerés, hogy 2009 volt életem legjobb éve. Szörnyű, mert egyrészt hajlamos vagyok arra, hogy a "legek" elérése után a "nemlegekre" már negatívan emlékezzek vissza (s "nemlegek" alatt most jó pár évet értünk), másrészt azonban szuper, hogy igen, ez is megvan, ezt is meg lehet ám csinálni, s talán még beleszakadni sem kell, vagy csak olyan jóleső mértékben.

Szóval... remélem, 2010-ben is nyílik jó pár "újabb ablak a saját zaftos, mocskos, finom célom felé".

Roppant furcsa, amikor belépsz abba a korba, amikor már mások döbbentenek rá arra, hogy felnőttél. Nem te vagy az, aki ezt felismered, hanem egyszerűen a körülmények, a körülötted lévők által kell mindezt belátnod. A veled egykorúakkal folytatott beszélgetések már rég nem arról szólnak, mint a gimiben, nevezetesen, hogy szerinted is tetszem neki?, sőt, nem is abból, hogy tényleg felelünk ma?, az egyetemi másnapokon emlegetett ti mikor értetek haza a buliból? sem dukál már túlzottan, hanem sokkal inkább olyan kérdések hangzanak el a szádból, mint például: tényleg ő is terhes? vagy tényleg neki is most volt az eljegyzése?

Más kor ez már, s szóljon, aki tudja, hogy miért múlik el a régesrégi kérdések nagy része. Egyelőre képtelen vagyok magaménak érezni azt, hogy már nekem is a házassággal meg a családtervezéssel meg hát alaphangon minimum egy eljegyzéssel kellene, sőt, illene foglalkoznom. Rettenetesen távoli ez még nekem, nem is törődöm ilyesmivel, és most is talán csak azért írok erről, mert csőstül jönnek a hírek osztály- és évfolyamtársak lagzijairól, babáiról, miegymásairól.

Érdekes, hogy éppen most, amikor a lagzik, babák és miegymások korát éljük, nos, éppen most van először életemben olyanban részem, amit a köznyelvben csak úgy hívnak, hogy agglegénylét és annak majdnem minden velejárója.

És ez baromi jó.

Amikor heteroszexuális pasik mondanak olyan dicsérő szavakat neked, heteroszexuális pasinak, amik általában nők szájából elhangozva esnek jól, akkor az már talán tényleg igazán... kimondhatatlanul jó érzés.